A IX-X. századi Fegyvereinkről.

A Magyarok területi elhelyezkedése .....

Az 5. század óta az eurázsiai sztyeppén a keletről nyugatra mozgás volt a jellemző.

Ez hozta a hunokat avarokat, onogurokat és a magyarokat is Európába, végül törvényszerűen mind a Kárpát-medence területén jutottak a legnyugatabbra.
670 körül a Fekete-tengertől északra levő sztyeppén nagy változások történtek. Felbomlott az onogur-bolgár birodalom, amelyik alapítójának, Kuvratnak a halála után fiai irányítása alatt állt.
Az ő viszályukat kihasználva a kazárok és magyarok benyomultak területükre, a bolgárok több csoportra szakadtak. A volgai bolgárok Kotrag vezetésével északkeletre a Volga vidékére, a dunai bolgárok Aszparuh Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött, ahol az Avar Birodalom hűbérese lett.

A magyarok ekkor foglalták el Etelközt, a nagyjából a Duna és a Dnyeper közé eső területet.

A Híres-Hirhedt Magyar Visszacsapó Reflex Íj.

A hagyományos merevszarvú reflexíjak rendszerint három fő anyagféleség felhasználásával készülnek. A karok belső magja fa, ezt az íj hátán (tehát az íj cél felé néző oldalán) állati ínakból, főként a ló, a szarvasmarha és a szarvas lábában található hosszú inakból készített réteg fedi. Ez az ínréteg jól viseli az íj megfeszítésekor fellépő húzó igénybevételt (nyúlás), a fánál megközelítőleg négyszer jobban. Az íjkarok belső (hasi) fedőrétege szaru, amit bizonyos szarvasmarhafajták (pl.: magyar szürkemarha), vízibivaly, kecskefélék tülkéből nyernek. Ez a szaruréteg mintegy tízszer jobban ellenáll a hajlítás során a hasi oldalon jelentkező nyomó igénybevételnek (zömülés), mint a keményfa. A külső és belső fedőréteg halenyvvel van a farétegre felragasztva, amely deformáció hatására nem törik el, hanem képes az alakváltozásra. A halenyvet bizonyos tokfélék úszóhólyagjából nyerik. Az összetett íjak jellemzője a rugalmas karokra erősített merev íjszarv, ami erőkarként viselkedve megkönnyíti az íjkarok meghajlítását az íj megfeszítésekor. Az íjszarvak keményfából készülnek, egyes esetekben szaru vagy csont borítással, ami a szarv merevítésen kívül díszítő funkciót is ellát. Ez a szaru vagy csont borítás az íj markolati részén is megjelenhet, védelmet nyújtva a markolatnak a nyílvessző kilövésekor jelentkező koptató hatással szemben.

A C alakban hajló fa-mag belső oldalára is a szarvasmarha lábának s nyakának inaiból készült réteget ragasztottak. A külső oldalán pedig szintén bivaly, marha vagy vadkecske szarvából vágott szarulemezt ragasztottak halenyvvel.
Az ín-rostköteg és a szarulemez azonban mindkét száron csak a markolatig tartott, a merev markolat és a két kar merev részének megerősítésére csontlemezek szolgáltak. Ezeket halenyv és bélhúr vagy szíjkötés rögzítette az ijjon. A nedvesen körülcsavart, megbogozott, majd pedig megszáradt szíj erősebben összetartotta a részeket, mintha azok egy darabból lettek volna.
Kevésbé rangos íjaknál az íj csak rugalmas fából készült, a csontrészek helyére merevítőnek keményfa került. Az íj fő ellensége a nedvesség. Az íjat bőrtokban tartották, az íjtegez szájára faragott csontburkolatot erősítettek, hogy kihúzáskor ne akadjon a tokba.

A lovasnomád népek (hun, magyar, török, avar, mongol stb.) összetett íjainak átlagos lőtávolsága nagyobb az angol íj kb. 200 méteres lőtávjánál, ugyanis a reflexió eredményeképpen a nomád íjak gyorsabban lövik ki a nyílvesszőt mint a botíjak. Egy mai, nem az eredeti "recept" alapján készült 40 fontos íjjal el lehet lőni 200 méterre. A nomád népek harci íjai (lásd a Nemzeti Múzeumban rekonstruált íjat) viszont néha még meg is haladták a 80 fontot és nem mellékes, hogy ezen íjak reflexiója jobban kiképzett volt mint egy vadászíjé. Tehát egyáltalán nem tűnik túlzásnak hogy a lovasnomád népek harci íjainak az átlagos lőtávja 300-400 méter körüli. A korabeli feljegyzések szerint, míg a honfoglalók nyilai arattak az ellenség soraiban addig az európai íjászok nyílvesszői félúton földre estek. A nyíl átütőerejét mutatja, hogy a honfoglaló magyarok nyilai a páncélt is átvitték. A valaha dokumentált legnagyobb lőtávolságot egy török íjjal érték el, ez több mint 800 métert jelent (a Boszporusz átlövése).

Az összetett íjak élettartama több év, köszönhetően a szerkezeti anyagok nagyobb szilárdságának. Ezen íjak a felajzott állapotot is hosszabb ideig bírják mint az egyszerű botíjak. (Egy honfoglaló 6 óránként cserélte a felajzott íját.) A hagyományos visszacsapó íjak elkészítése a különleges anyagok nehéz beszerezhetősége és a bonyolult gyártási folyamat miatt legalább egy évig eltartott, a mai modern anyagokból lévő íjak viszont pár hét alatt elkészülnek.

A Tegez

A nyilakat a kovács készítette, a hozzá való vesszőt és tollat mindenki maga szerezte be. A nyíltegez 70-75 cm hosszú fakéregből készített nyiltartó volt. Keresztmetszete cipó formájú, lapos részével simult a testhez. A nyilak hegyükkel felfelé álltak benne. A tegez nyaka a fedéltől kb. arasznyira volt. A töltéshez a domború oldalán lévő hosszú ajtót használták.
A harcosok az íj és nyiltegezt is az övükön viselték, nem pedig a hátukon.

Az elsö "harc" előtt, az íjat "ébresszük" fel!

Nomádok szerint egy íjat használatba vétel előtt fel kell ébreszteni. Alvó íjjal nem harcolunk.
 Pl. egy 72cm /28.34inch/ húzáshosszúságú vesszőt 22,7Kpond /50font/ erővel kell kihúzni.
 Ha egy ekkora súlyt (22.7Kpond-50font) a földre teszünk és az idegre akasztunk, az íjat a markolatánál fogva emelni kezdjük, 72cm (28.34inch) húzás után a súly felemelkedik.
 Ekkor mondták a nomádok hogy az íj felébredt.
 Ha ez nem következik be (nem emelkedik el a súly, vagy előbb eltörik) az íj alvó állapotban marad.
 Töréskor tiszta a helyzet. Az íj gyengébb mint amire a mester tervezte készítette.
 A súly túlzott lebegésekkor jobb helyzetben vagyunk. Az íj erősebb mint a tervezett.

 Erre az ébresztésre azért volt szükség mert ha az íj "alvó" állapotban kerül a gazdájához és a hibák harc közben derülnek ki az nagyobb katasztrófához is vezethet a tulajdonora nézve.
 Természetesen abban az időben nem voltak rugós erőmérők, mint manapság, amivel le tudták
 ellenőrizni az íjak erejét terhelhetőségét.

magyar íj ideggel (felajzva). magyar íj ideg nélkül, magyar íjszarvak

magyar íj lövésre kész állapotban

A honfoglaló Magyarok Szablyái.

Az általunk használt szablya, a IX-X. századi magyar típusú szablya. Jellegzetessége az enyhén ívelt penge, és tört markolat. Általában a penge külső fele volt kiélezve, de ugyanakkor gyakori volt a penge belső oldalán, a hegytől kb. 20 cm-ig terjedő él, amit fokélnek neveztek. Rövid, gömbben végződő keresztvassal rendelkezett, amelyek enyhén dőltek voltak a penge irányába. Markolata bőrrel borított fábólkészült, bár léteztek díszesebb, csontból készített markolatok is. A magyar szablya jellegzetessége, hogy a markolata tört volt, nem pedig egyenes meghosszabítása a pengének. Fából készített és bőrrel borított hüvelye volt. A hüvely vége, a csüngők és a markolat rézveretekkel volt díszítve. Gyors, könnyű fegyver. Súlya kb. 600-800 gramm, összhossza kb. 90 cm. Főként vágásra volt alkalmas.

A leggyakrabban honfoglaló sírokban előforduló vágófegyver a szablya. Ezeket a korabeli forrásokban kardnak, azaz gladiusnak nevezték. Nemcsak vágásra, hanem szúrásra is alkalmas volt. Egyedül Ekkehard barát tudott különbséget tenni az egyenes, kétélű kard és a magyarok szablyái között, amely „csak egy éllel ejt sebet”[1]. (KOVÁCS 2003, 318).

A fegyvert türk eredetűnek tekinthetjük, használatát a kazároknál is megtaláljuk. Ez a kazár típusú szablya teljesen azonos a honfoglalókéval[2] (KALMÁR 1971, 57).

Általában 70-90 cm hosszú volt. Pengéje enyhén ívelt (foka mentén vércsatornával[3] erősítették), melynek alsó harmada kétélű, vagy pedig a penge síkjából kiugró fokél[4] volt látható rajta (KOVÁCS 1994, 185-186). A csónak alakú keresztvas (=ellenző) (ez védte a kezet a lecsúszó ellenséges pengétől) mindkét elkeskenyülő szára a penge felé hajlott, végei gömb alakúak voltak. Az ellenző többnyire vasból, ritkábban bronzból, illetve ezüstből[5] készült, felületén az utóbbi esetben bronz, vagy aranyberakások is láthatók voltak. A markolat él felé hajló oldalán volt a markolattüske, ez támasztotta ki az ujjakat vívás közben. A csuklószíjat[6] a markolat elülső oldalához szerelt hurkos fejű szegecsekhez erősítették a markolathoz. A szablya hüvelye a penge alakját követi, fából készült, és két félből állították össze. Többnyire lóbőrrel, vagy marhabőrrel fedték be, kivétel ezalól a bécsi szablya[7], ahol borításként rájabőrt használtak (KOVÁCS 2003, 321-322). Felső végére torkolatveretet tettek, amelyet a felső függesztőfüllel[8] egyesítettek. Alsó végére néha vas, bronz, arany, vagy ezüstkoptatót (=hüvelyvéget, sarupántot), vagyis egy ellipszis metszetű, cső alakú kéregöntésű védőburkolatot szereltek (KOVÁCS 2003, 320; RÉVÉSZ-M. NEPPER 1996, 45; RÉVÉSZ 1999, 160-163).

Kovács László szerint a különböző földrajzi területeken egészen más jellemzőkkel bírtak a szablyák. A Dunától Keletre a markolatot és a hüvelyt fémszerelékekkel egészítették ki és vasellenzőket használtak, míg a Tiszától Nyugatra az ellenzők öntött bronzból, vagy ezüstből készültek (RÉVÉSZ 1999, 160-163).

A Kijevi Rusz területén több olyan VIII.-X. századi honfoglaló sírt tártak fel, melyben szablya is volt. Ezek általában enyhén hajló pengéjű[9] típusok, megtört markolattal, így a bécsi szablyával rokoníthatóak. Hosszuk jellemzően 75-85 cm között váltakozik, így lényegesen rövidebbek, mint a Kárpát-medencében feltárt szablyák (KALMÁR 1971, 58).

A szablyákat nemcsak fegyverként, hanem méltóságjelvényként is viselték. Az ilyen típusúakra jellemzők az arany, vagy aranyozott ezüst palmettamintás szerelékek (például a keresztvas felett a markolatgyűrűn, vagy a hüvelyre szerelt koptatón). Általában a Felső-Tisza vidéki vezéri sírokból kerülnek elő (Rakamaz, Geszteréd), máshol csak elvétve (Tiszafüred, Tiszasüly) (KOVÁCS 2003, 320; RÉVÉSZ 1999, 160-163).

A szablyákat csuklóból irányították a harcosok, lovaikon hajlított lábakkal ülve, mozdulataiba törzsüket és karjukat is belevitték. A fegyver nem súlyával (kb. fél kilogramm), hanem nagyon pontos irányíthatóságával vált igen hatékonnyá (KOVÁCS 2003, 323).

A Kárpát-medencében máig honfoglalás kori 140 db szablyát találtak, legtöbbjüket a Felső-Tisza vidéken. Minden temetőben csak 1-2 db fordul elő, tehát valószínűleg az adott közösség, illetve a fegyveres kíséret (amennyiben közharcos sírjában találják) tagjainak sírjába tették (RÉVÉSZ-M. NEPPER 1996, 47; RÉVÉSZ 1999, 160-163).

Irodalom:

[1] Ekkehard barát: Vita Waltharii manu fortis. Erős kezű Valter története című művében (KOVÁCS 2003, 318).

[2] Ez, valamit az a tény, hogy a magyaroknál nem ismertek az avar típusú szablyák bizonyítják, hogy a Kárpát-medencébe érkezett honfoglalók nem idegen hatásra vették át a szablyákat, hanem még ősibb, bolgár-török eredetű fegyvereiket használták (KALMÁR 1971, 58).

[3] A fokél mentén, mindkét oldalon egy keskeny, a fokél indulása táján elsekélyesülő árok futott rajta végig. Ezt nevezzük vércsatornának. Ezáltal a penge erősebb, rugalmasabb, és ugyanakkor könnyebb is lett (KOVÁCS 2003, 318-319).

[4] Ennek szerepe, hogy amennyiben harc közben a vágás célt téveszt, úgy amikor a harcos visszafelé húzza a pengét, még akkor is ejthessen sebet ellenfelén (RÉVÉSZ 1999, 160-163).

[5] Ilyen csak egyetlen esetben került elő Orosháza-Pusztaszentetornya lelőhelyen (KOVÁCS 2003, 320).

[6] A csuklószíj volt hivatva azt biztosítani, hogy harc közben a kézben maradjon a fegyver (KOVÁCS 2003, 321).

[7] Az egyik legdíszesebb honfoglalás kori szablya, számos legenda fűződik hozzá (például, hogy Attila kardja). Valójában feltehetőleg az Árpád-házi fejedelmek egyik méltóságjelvénye volt (RÉVÉSZ 1999, 160-163).

[8] Ebbe a fülbe fűzték annak a szíjnak az egyik végét, amellyel a kardhüvely övükhöz rögzítették. A hüvely másik végén nyilván még egy ilyen függesztőfül volt (KOVÁCS 2003, 320).

[9] Görbületük jellegzetesen nagyon enyhe, mint például a gombási szablyáé, olyannyira, hogy majdnem egyenesek (KALMÁR 1971, 58).

[10] Ennek oka az, hogy így a felsőtest szabadon maradt, azaz nem akadályozta viselőjét harc és vadászat közben sem (RÉVÉSZ 1999, 97-99).

[11] Az egyetlen kivételt ez alól a kajárpéci lelet jelenti, ahol norvég-viking gyártmányú egyélű kardot tártak fel egy honfoglalás kori férfisirban. Ez a fegyver bizonyíthatóan a kalandozásokból hazahozott préda volt (KOVÁCS 1994, 186).

Manapság sajátos mozgalomként jelentkezik a különböző történelmi fegyverek és eszközök újraalkotásának, ezzel együtt birtoklásának igénye. Ez alól az úgynevezett harci balták nagy családjába tartozó, fokosnak nevezett holmi sem kivétel, amihez nekünk, magyaroknak manapság sokak szerint valahogy "több közünk van", hasonlóképpen az ugyancsak "nemzeti fegyverként" tisztelt szablyához. Mielőtt megvizsgáljuk, mire is jó ez az eszköz, azután eldöntjük, érdemes-e saját fokosra szert tennünk, talán nem haszontalan áttekinteni a történelmi fokos  útját.

Először is a névvel kell kezdenünk, ami mindjárt el is bizonytalaníthat bennünket. Mert hol is van a fokos foka? Az egyik megközelítés szerint a balta él nélküli lapos oldalát hívják így. Ám, ha a történelmi harci fokosok típusait vizsgáljuk, könnyen zavarba jöhetünk: a honfoglalás-kori, nem kevesebb, mint 11-féle fokos típus között jó néhánynak egyszerűen nincsen lapos oldala. Ellenben e túlsó oldalon is különböző ütő,- és vágófelületeket találunk... (És akkor még nem beszéltünk a tű fokáról...)

A fokossal, ezzel összefüggésben, más baj is van: ugyanezen típusok némelyikénél meglehetőst nehéz eldönteni, hogy melyek a tisztán harci,- s melyek az egyúttal munkára is való eszközök. Ezt a nehézséget úgy is áthidalhatjuk, hogy a fokost a "népi fegyverek" kategóriájába helyezzük. Kétségtelen tény, hogy használata messze túlmutat egy (vagy több) történelmi korszak kifejezetten háborús időszakain. A fokos, s vele együtt a kanászbalta, a juhászkampó, Magyarországon a legmodernebb időkig mindig is kiemelkedő fontosságú állattartó életmód ideális eszközeként élte túl harcászati jelentőségének csökkenését.
Manapság pedig közismert a polgári életben is meglévő szerepe, mint a letűnt vándorélet képviselőinek (egyszerű utazótól a vándordiákon át egészen a bujdosó szegénylegényig és a betyárig), fából faragott, békés szimbóluma. (Gondoljunk az iskolából elballagó gyerekek fafokosra húzott batyuira.)

A különböző és egymástól távol eső kultúrákban esetenként szakrális fegyvernek tartott harci balták magyarországi tiszteletének kérdései túlmutatnak ezen írás keretein. Itt csak a Szent László legendakör egy elemére hívjuk fel a figyelmet: a "sötét oldalt" megjelenítő kun harcossal küzdő szent király fegyvere is a harci bárd -esetleg egy hosszú nyelű fokosbárd - amit László herceg, testi adottságainak köszönhetően, fél kézzel is forgatni bírt, méghozzá lóháton. 

Ha a kérdést a használó szemszögéből közelítjük meg, akkor a fokos előnye pontosan ugyanez: viszonylag olcsón lehetett "multifunkcionális", például tűzifa hasogatására éppúgy alkalmas eszközhöz jutni, mint hatékony önvédelmi (avagy épp támadó) fegyverhez. Nem kellett hozzá minőségi acél, de esetenként még vas sem. Előállítása elképzelhető volt az előző háborúból maradt fémhulladék beöntésével, más esetben pedig a mocsaras vidékek alján képződő gyepvas kovácsolásával.

A harci fegyverként használt fokos előnye abban volt, hogy egyetlen eszközben egyesítette a vágó és szúró funkciót. Ha nem azonnali halált okozó, akkor rendkívül nehezen gyógyuló sebeket szakított. Hátránya viszont abban rejlett, hogy nyelének általában nincs a kézfejet védő eleme, ezért gyakorlott – és a fokos veszélyességét, működését ismerő – vívó, hatékonyan védekezhetett ellene. (Természetesen a nyele ettől még kaphatott fém védőborítást.) Használatához speciális lábtechnika is szükségeltetett, amely lehetővé tette a más szálfegyverrel küzdő ellenfél kicselezését, vagy éppen a fokossal történő lefegyverzését. Bizonyosnak tűnik, hogy a kanásztáncainkban, botolóinkban megőrzött lépéskombinációk az egykor fokosokkal vívott, gyalogos harci helyzetek, "gyakorlatok" leképezései. A gyalogos funkcióhoz köthető a harci balták rövid nyelű példányainak dobófegyverként történő alkalmazása is, hozzátéve: mindig az adott szituációtól függ, elhajítjuk-e a baltát, azaz megválunk-e "életmentő" szálfegyverünktől?

Ide kívánkozik a harci balták nyélhosszúsága. Az általában különféle keményfa-fajokból készült (pl. som, kőris) nyél hosszúsága részben a fegyvert használó harcos egyedi testi adottságait követte, részben pedig a lovas,- illetve gyalogos közelharc elemi szabályain múlott. Utóbbi esetben szempont lehetett a nyél, egyszerű botként történő használata is. A fokost ugyanis kétféle módon lehet nyelezni: vagy kiékeléssel, "állandó" módon, vagy pedig a "feltolásos" technikával, amikor is a fej levehető a nyélről. Ilyenkor volt értelme a használó csípőmagasságához mérni a nyél hosszúságát.

Másik kérdés a fegyver felfüggesztése. Mint közelharci eszközt, megfelelő módon kellett rögzíteni, hogy kellő időben, villámgyorsan előkapható legyen. Erre a kampós gyűrűvel történő felfüggesztés (elsősorban az övre, ruházatra és nem a nyeregre!), vagy a csuklószíj alkalmazása látszik a leginkább "kézenfekvőnek". Lovas harcos esetében inkább a rövidebb nyelű harci balták jöhetnek számításba.
  
A fokos lovas fegyverként történő használata a legkorábbi eurázsiai nagyállattartók idejére megy vissza, egészen a szkíta időkig. A szkítákhoz köthető sagaris volt a görög elnevezése annak a kifejezetten fokos-szerű fegyvernek, amit képen is közlünk.

1. ábra: Szkíta sagaris feje    
2. ábra: A fegyver használója, egy bőrpáncélos gyalogos harcos a perzsa hadseregből. (Görög vörösalakos váza)

 
3. Ábra: "Életkép" az avar háborúk korából. A háttérben lévő avar szövetséges, egy
nyugati szláv törzsi harcos, rövid nyelű baltás bárdot tart. (Kép: Osprey Publishing)

A hun sírokból ez idáig nem került elő egyetlen darab fokos sem. E rejtély mögött egyelőre gyakorlati magyarázatot nem, csak valamilyen vallási-temetkezési rítust sejthetünk, ám ettől függetlenül nehéz elképzelni, hogy ne használták volna. A későbbi avar, majd a magyar sírokban ellenben nagy számban találták meg a fokosok különböző típusait. Ezt a kutatók a páncélzat minőségével magyarázzák. Az avar háborúk (568-803), majd Árpád magyarjainak bejövetele és európai hadjáratai, idejétmúlt szóval a "kalandozások" korszakában (895-970), a nyugati ellenfelek körében a vastagon alábélelt, gyűrűs,- vagy pikkelypáncél volt a legelterjedtebb védőfegyverzet. Ezek a páncéltípusok a buzogány-típusú ütőfegyverektől viszonylag jól védenek, ám a fokosok ellen nem. A buzogányok ezredforduló utáni terjedése pedig a láncpáncél gyakoribbá válásával függhet össze, ezek áttöréséhez a buzogány is megfelelt *.

*   Hidán Csaba László: A XI-XIV. századi sztyeppei eredetű buzogányok és használatuk. In:Studia Caroliensia, 2004. 2. szám, 3.
Link: https://www.kre.hu/rektori/files/studiacikkek/2004.2.szam/2Hidan_Csaba_Laszlo.pdf

         
           4. ábra: a Kovács László által tipologizált 11–féle honfoglalás-kori baltatípus.
Fentről lefelé: 1) baltás szekerce, 2) baltás bárd, 3-4) fokos balta, 5) fokos bárd,
6) kettős fokos, 7-8) balta, 9) bárd, 10) nyéltámaszos balta, 11) nyéltámaszos bárd.
(Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szeged, 2003, 325.)

5. ábra: Honfoglalás-kori baltás szekerce, fokos balta és fokos bárd.

Eleink harci balta,- és fokos használatáról az írott források is megemlékeznek. A Sankt Gallen-i kaland egyik epizódja az apátságban talált hordók csapra verése, ezt megelőzően pedig a Wiborada névre hallgató, később szentté avatott apáca és lakhelye elleni támadásunk. Mindkét esetben valamilyen harci baltával "vitézkedtünk". Kétélű bárdra ismerünk a mai Franciaország területén található Verzy-i kolostor feldúlásakor történt csoda latin leírásában: a magyar harcosok egy ilyen fegyverrel vágták körbe a kőoltár azon részét, amelyik egyik társuk kezéhez tapadt. A közismert Botond-monda pedig egyértelműen a veszélyes szálfegyver X. századi használatára "emlékezik". A test-test elleni küzdelmet nem ismerő, attól rendszerint tartózkodó, sőt általában gyáván megfutó könnyűfegyverzetű magyar lovasok képe tehát egyértelműen felületes, egyoldalú ábrázolás; a lovasnomád taktika természetesen ismerte a felőrlő közelharc fogalmát, a szablya és a lándzsák mellett ezekben értelemszerűen a fokost is bevetette.

A páncélzat középkor-végi átalakulása újabb harci balta-formák kifejlesztését tette szükségessé. A lemezpáncél-pajzs kombináció ellen kiválóan használhatták a hosszú, görbe tüskével felszerelt csákányt és csákányfokost. Ez a XIV. század végén fejlődhetett ki a korábbi formákból, s vált a török-kori, végvári idők rettegett fegyverévé. Az úgynevezett "kalapácsbárdot" ugyancsak ettől az időtől ismerik Magyarországon. Ez a nyugatról hozzánk került típus csúcsos végekkel ellátott zúzópengével rendelkezett, ugyancsak a lemezpáncél ideális "ellenszereként". Ugyanakkor a korszakban is továbbéltek a keleti eredetű, holdsarló-alakú pengével rendelkező harci balták és bárdok.

  7. ábra: Honfoglalás-előtti magyar lovas csuklószíjra fűzött fokosbaltával, a nagyszentmiklósi kincs alapján.
Előtérben egy varég gyalogos, egy holdsarló-alakú harci baltával. (Kép: Osprey Publishing)

A karikás ostor

Had szóljak pár szót egy másik ősi használati eszközről, amit nem fegyverként ismerünk napjainkban és nem is akként használuk, de hozzáértő kezekben bizony halálos fegyverként is működhetett.

Ez az eszköz a mai is használatos pásztor eszköz a karikás ostor.

Itt jegyeznénk meg, hogy a karikás használatánál, nem az lehetett a fő cél, hogy minél hangosabban szóljon, hanem a precíz és pontos kezelés. Igaz, hogy lehetett hangos cserdítésekre is használni, de így valószínűleg csak állatok terelésére, esetleg ijesztgetésre használhatták. Napjainkra ennyi maradt fenn ebből! A hatalmas durranás valójában egy „hangrobbanás”, amit a sudár gyors visszarántásával érhetünk el. Bebizonyosodott, hogy a karikás ostornak a sudara visszarántáskor átlépi a hangsebességet, elérheti akár a hangsebesség másfélszeresét is.

Honfoglaló eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljék el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet.

Az 1848-as szabadságharcban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként.

Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A drago-

nyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azzal verték le a dragonyosokat, vérteseket.

De használták még a karikást szakrális alkalmakkor!

Temetéseken pl. nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára.

De az esőfelhők „szétverését” is az ostorok durranásszerű hangjának tulajdonították.